egri zöld blog

Harmadnapra már megfogadtam magamban, hogy hamarabb felkelek, és meg is ígértem, hogy kimegyek az első körre, segíteni széthúzni a hálókat. Sajnos Rita és a két ébresztőórám közös együttműködése sem volt elég ahhoz, hogy kikeljek az ágyból, úgyhogy ismét kudarcot vallottam… Ezen a napon már sokan érkeztek a táborba, többek között a helyi csoport egyik öreg rókája, Farkas Szabolcs is, akinek köszönhetően nem égett le a házunk, mivel időben észrevette, hogy kigyulladt a szállásunkkal szomszédos töbör, és így még sikerült a tűzoltóknak eloltani az erdőt mielőtt jobban széterjedhetett volna a tűz. Sajnos még így is leégett egy fiatal fenyves, de végső soron sokkal rosszabb is történhetett volna. Ahogy elkezdett lenyugodni a nap, a baglyok újra elkezdték hallatni kissé hátborzongató hangjukat, úgyhogy ahogy előző nap elterveztem, fogtam a távcsövemet, és rohantam a fenyves felé. (Most éppen egyedül, mert mivel a többiek már mind láttak ilyen baglyot, ezért jobban lekötötték őket az asztalon sorakozó üvegek… cenzúra) Mikor odaértem, már több felől is hallottam a hangot, egészen pontosan négy különböző irányból szólt a füles bagoly fiókák vonyítása és sikerült is megpillantanom közülük egyet-kettőt. Az egyik különösen közel merészkedett. Tőlem körülbelül tíz méterre állt egy öreg kopasz fenyő, és annak az ágára röppent hangtalanul. Félig takarásban volt, de így is jól látszott, mivel nem bírta megállni, hogy ne rugózzon a testével, mintha gumiból lenne, és ne dugdossa ki a fejét a gallyak közül. Miután úgy gondoltam, hogy elég ideje nézegettük egymást, elindultam, a fenyves belseje felé, hogy jobban megnézhessem magamnak a többit is. Olyan halkan lépdeltem, amilyen halkan csak tudtam, de egyszer csak vakkantás-szerű hangokat hallottam a fejem fölül (később kiderült, hogy valószínűleg uráli bagoly lehetett). Rögtön megdermedtem, és elkezdtem keresni a hang forrását, de nem láttam sehol. Megpróbáltam beljebb menni, de ahogy megmozdultam ismét elkezdett vakkantgatni, megint kerestem, de megint semmi… Ezzel még eljátszott a bagoly egy darabig, (valószínű ő jobban élvezte, mint én) és mikor megunta, elrepült a lombok között, úgy, hogy végül semmit sem láttam belőle. Mire ennek vége lett, be is sötétedett, így visszatértem a házba.
A tábor utolsó napján végre sikerült fél hét előtt felkelnem! Volt, aki tágra nyitotta a szemét a csodálkozástól, és volt, aki dörzsölgette, hogy jól látja-e, hogy én vagyok az. Miután begyűjtöttem minden elismerést, eme nem mindennapi tettemért, elindultunk a Mindennapi Madaraink Monitoringja felmérést elvégezni. Felszerelkeztünk a szükséges adatlapokkal, koordinátákkal, térképpel, GPS-szel, tájolóval, és nekivágtunk a kötelező 15 pont felkutatásának. Mivel sem Szabolcsnak, sem nekem nem volt ebben semminemű tapasztalatunk, és a GPS-t sem tudtuk egyiken sem kezelni, ezért hamar beláttuk, hogy hosszú délelőtt vár ránk… Néhányszor ugyan elég rendesen sikerült elkavarnunk az erdőben, de végül jól sült el a dolog, mivel ennek hála annyit kóboroltunk, hogy most már úgy ismerjük a ránk kiosztott UTM négyzetet, mint a tenyerünket, út közben megfejtettük a gép használatának titkát, kirándultunk egy nagyot, és nagyon sok számomra eddig ismeretlen madárhangot tanultam meg. A napot, és egyben a tábort is egy jól sikerült nyársalással zártuk. Másnap reggelre már csak a pakolás és a szálláshelyünktől való búcsúzás maradt. Szomorú szívvel bár, de bepakoltunk a kocsiba, és elindultunk hazafelé. Az út meglepően csendesre sikerült. A többiek talán a kimerültségtől nem jutottak szóhoz, nem tudom. Én magamban idéztem fel az elmúlt néhány nap eseményeit. A nagy esti beszélgetéseket, a tapasztalatokat, és a rengeteg információt, amit a tábor alatt szereztem. Elhatároztam, hogy ezentúl, ahogy időm engedi, az egyesület minden rendezvényére, és programjára elmegyek, és a tőlem telhető legnagyobb odaadással végzem a teendőket. Természetesen nagyon várom, hogy a jövő nyaramat is a Bükk-fennsíki táborral kezdjem, de akkor már több tapasztalattal.
A „lelkes amatőr”